Feladom! Egyszerűen képtelen vagyok megérteni Jézust.

Próbálom, próbálom , de nem megy.

Itt van egy eset, ami különösen zavar.

János evangéliumában olvasunk egy csodálatos történetet Lázár feltámadásáról( ha ismered a sztorit, akkor jó, ha nem akkor zárkózzál fel, nem érünk rá)J.

Sokféle magyarázatot hallottam már az ügy kapcsán, álljon itt néhány a teljesség igénye nélkül:

-          3 napig halott, aztán feltámad–ez előképe Jézus feltámadásának,

-          „már szaga van”—Isten dicsőségét keresi Jézus a tettével,

-          ettől a naptól határozták el, hogy megölik Jézust,

-          Mária és Márta személyiségének összehasonlítása,

-          és a kedvenc: Könnyekre fakadt Jézus ( vagy:Jézus sírt)—milyen rövid és mégis milyen nagy jelentőségű ige ez.

Amit én nem értek, az Jézus viselkedése.

Tisztán, világosan elmondja Mártának, hogy Ő a feltámadás, hogy Lázár élni fog, és hogy meglátja Isten dicsőségét.

Erre mi van?

Kételkedik!

Ez persze még semmi, mert a tesója, a Mária meg egyfolytában sír.

Én nagyon mérges lettem volna rájuk! Mi van ezekkel? Nem hallották a saját bőgésüktől, hogy mit ígért nekik Jézus? „Én vagyok a  f e l t á m a d á s  és az élet: a ki hisz én bennem, ha meghal is él.”Mit kell ezen bőgni?

Elképesztően hitetlenek! Szerintem ebben az esetben a leghelyesebb az lett volna, ha szeretetben megfeddi őket!

Még azt is el tudnám fogadni, mint kompromisszumos megoldást, hogy néhány célzott igehely felidézésével – esetleg elég az igehely megjelölése szöveg nélkül- megerősíthette volna a hitüket, akkor csak nem sírtak volna tovább.

Elmagyarázhatta volna nekik – természetesen ószövetségi próféciákon keresztül-, hogy mekkora áldozatot hozott azzal, hogy lejött a Földre és mi ehhez képest a Lázár halála, főleg az ő nyavalygásuk ( különös tekintettel arra, hogy, ha nem is támadna fel, akkor is a mennyben van ,akkor meg minek ez a felhajtás kéremszépen).

Persze ez még nem is az ,amit igazán nem értek.

Tudjátok mit csinál az én remek alternatíváim helyett Jézus?

Odaül közéjük és velük sír!

Oké,oké ez valószínűleg jól eshetett nekik, meg örülhettek annak, hogy Jézus átérzi a problémájukat, meg minden, de hol marad a tekintély?

Milyen követők lesznek ezekből? Hogyan fogják a remek igehelyeket idézni fejből? Hogyan értik meg Krisztus igazi szeretetét?

Na, mindegy mondom én, hogy ez érthetetlen!

Ezek után az olvasóra bízom, hogy eldöntse, hogy Isten jó-e!

Azért,mert Isten jó!:))

Ami ma velem történt, azt tényleg le kell írnom!

A Németh Laci már elég régen tervezi, hogy elmegyünk Bajára egy bácsival interjút csinálni, aki együtt volt munkaszolgálatos Borban Radnóti Miklóssal.

Nekem Radnóti az egyik nagy kedvencem és nagyon kíváncsi voltam rá, hogy milyen titkokat , „bulvár” sztorikat hallhatok majd az élő szemtanútól.

A felvételre elkísért minket a Laci apukája is, aki- ha lenne még olyan aki nem tudná- a Szabadkai Rádió méltán elismert munkatársa, főszerkesztő-helyettese és nem utolsó sorban radnótista(ha létezik ilyen fogalom egyáltalán).

Azzal nem untatnálak titeket, hogy az utazás mennyire volt nehézkes (talán az Árpival és kicsiny családjával való találkozás volt az egyetlen pozitívum), de azt muszáj megosztanom veletek, hogy a Gonosz szeme végig a pályán volt, a technika rendre felmondta a szolgálatot.

Visszatérve riportalanyunkra, akit Papp Lajos bácsinak hívnak, nagyon vártam, hogy mikor fog beszámolni hatalmas Radnótival folytatott beszélgetéseiről, titkos belső információkról.

Nem akarok senkit csigázni, de ez a pillanat sokat váratott magára , igazából mindösszesen egy ilyen alkalom fordult elő, amikor megtudtuk, hogy esténkként hangszóróból hallották, amint a költőzseni verseket szaval, gondolatokat oszt meg, vagy „csak” egyszerűen énekel.

Mit is kaptunk ehelyett?

Egy csodát!

Megismertünk egy fantasztikus 90 (!) éves bácsit, aki már az elején felajánlotta, hogy tegeződjünk, hiszen testvérek vagyunk.

Ezt mondta:”Istent is tegezzük,aki az Atyánk, akkor hogy gondoljuk, hogy mi testvérek magázódjunk?”

Lajos bácsi végig mosolygott (nem úgy, mint az a fura figura a telesportban) és láthatóan elégedett, boldog élete van.

Egy nazarénus családban nőtt fel és amikor a II. világháborúban besorozták, akkor közölte, hogy nem fog fegyvert, mert a Biblia azt írja, hogy ne öljön.

Természetesen hadbíróság lett belőle( miután a bucira vert arca lelohadt), ahova azzal a nyugalommal ment, hogy biztosan kivégzik, de nagyon örül annak, hogy nem akasztják, hanem lövik,mert az kevésbé fájdalmas,meg különben is mi ez ahhoz képest, amit Jézus kibírt…!?

Megkérdezte tőle a bíró, hogy mit választ, a halált, vagy Jézust?

Azt válaszolta, hogy nem szeretne meghalni, de Jézust nem fogja megtagadni.

Természetesen halálra ítélték.

Ezt követte a közjáték a bírói tanácsban, ahol Isten közbelépésének egyértelmű jele nyomán a büntetést 5 év börtönre változtatták.

Ezután sok dolog történt a drága Lajos bácsival.

Megverték, megint ki akarták végezni, akkor már másik négy hívő társával együtt (az agyonlövetést a habzó szájú főhadnagy egy baptistára bízta, aki végül nem hajtotta végre a parancsot), be akarták zárni egy földalatti ablaktalan, sötét, levegőtlen, vizes verembe, látta meghalni Radnótit, elhurcolni zsidó kisgyerekeket a gázkamrába és amint az oroszok megerőszakolnak egy 67 éves nénit.

Mindezek ellenére a leggyakrabban használt szavai a”csodálatos”, és a „nagyon szép” voltak.

Amikor megtudta, hogy nemrégiben a táborban szobrot állítottak Radnóti emlékére, akkor könnyes lett a szeme.

A táborról elmondta, hogy vasárnap engedték, hogy istentiszteletet tartsanak és azt, hogy a parancsnok azt mondta, hogy: Mi van, az a katona mindig mosolyog?

Igen, mindig mosolygott, mert ő még senkit sem látott 1000 évig élni, előbb-utóbb úgyis el kell menni, amúgy meg neki örök élete van.

Megkérdeztem, hogy volt-e olyan pillanat, amikor megbánta, hogy megtagadta a fegyverfelvételt.

Elmesélte, hogy a 3600 fogolyból 200-an volta ilyen hívők (nem zsidók) és abból hárman változatták meg a hitbeli meggyőződésüket, mindből „főnök lett”.Neki egyszer sem jutott ez eszébe.

Nagyon hiteles volt ahogyan beszélt, soha nem púderezett.

Boldogan mesélt a háború utáni újrakezdésről, arról hogy miként dolgozott a megmaradt egyetlen haszonállattal, egy vak lóval, miként „fogadta a szívébe” csodaszép feleségét és, hogy milyen nagy öröm a számára a három gyermeke és az unokák (akik közül az egyik valószínűtlenül magasra sikeredett, a fotó alapján nálam kb. egy fejjel magasabb):

Minden nap kibringázik a 4 km-re lévő szőlősébe, ahol a kapál és dolgozik. Iszik egy pohárral a saját borából, megpihen egy keveset, aztán hazateker.

Elméjét úgy tartja frissen, hogy minden nap olvassa a Bibliát. Azt mondta, hogy a kenyérre is szükségünk van minden nap, hát még a lelki kenyérre! Ha nem „enné” minden nap a Bibliát, hát egészen biztos, hogy leépülne!

Látszott rajta, hogy boldog az élete, imádja Istent és nem bánt meg semmit.

Egy dolog miatt aggódott mindösszesen. Megkérdezte, hogy igaz-e, hogy a jövőben a kerékpárosokat is megszondáztatják a rendőrök?

Hát azt nem tudom, hogy igaz-e ,de az biztos, hogy aki Lajos bácsit megfújatja, annak velem gyűlik meg a baja!

A végén alig akart elengedni minket és azt mondta, hogy bearanyoztuk a napját.

Nem akarok messzire menni a következtetések levonásában, de szerintem nekem az életemet aranyozta be ez a fantasztikus ember!

Köszönöm Lajos bácsi, köszönöm Jézus!

Isten jó!!!

Végre rászántam magamat, hogy írjak egy bejegyzést.

Mondhatnám, hogy nem volt rá időm, mert olyan rém fontos fickó vagyok, de nem lenne igaz.

Sokkal inkább igaz , hogy nem volt „ihletem”.

Egyszerűen nem szólt hozzám az Ige semmit. Pontosabban szólt, el is kezdtem írni az „(I) gazság” és a „Szenved. És?” című bejegyzéseimet, de nem találtam annyira jónak őket. Persze ettől még lehet, hogy valamikor felkerülnek ide, ugye Isten útjai kifürkészhetetlenek.

Ami miatt klaviatúrát ragadtam, az az volt, hogy egy nagy elhatározásra szántam magamat.

Nem csigázok senkit, (aki esetleg a címből nem találta volna ki) tetoválást csináltattam.

A történet kevéssé lelki része az, hogy van egy kedves barátom, aki már elég régóta kapacitál, hogy csináltassak magamnak tetoválást. Most egészen odáig elment, hogy születésnapomra meglep egy ilyen varratással.

Soha nem vonzott különösebben a dolog.

Megpróbálom néhány pontban összefoglalni, hogy miért nem volt nekem eddig ilyen:

1.)    Általában hidegen hagyott a dolog, egyáltalán nem érdekelt,

2.)    Amikor megtetszett egy-egy alkotás, akkor mindig eszembe jutott, hogy: szép-szép, de mi lesz, ha megbánom, biztosan fájni fog, hogy fog ez rajtam állni 70 éves koromban,

3.)    Végül pedig a lelki rész (természetesen ez már csak a megtérés után) az volt, hogy mit szól majd Isten, mert valamelyik Mózesben benne van, hogy ez a tetkó dolog bűn, illetve a testem a Szentlélek temploma, hogy merem én azt összefirkálni, mikor nem olyanra lett teremtve,

4.)    Végül, de ne utolsó sorban én „tökéletesség-mániás” vagyok.

Ezt az utolsót talán érdemes lenne kicsomagolni. Sajnos van egy olyan tulajdonságom, hogy nagyon tud idegesíteni, ha valami nem olyan, mint újkorában. Legyen az cipő, bútor ,autó, stb. Nem fárasztanék senkit a részletekkel, de higgyétek el, hogy ez veri gáz! Álljon itt egy eset – a sok közül- a példa kedvéért:

Egy alkalommal meghorpasztottam az autóm csomagtartóját. Senki ne gondoljon extra dologra, amikor lecsuktam, a fedelet egy kicsit erősebben nyomtam meg. Csak bizonyos napszakban és holdállásban, dőlésszögben lehetett látni- állítólag rajtam kívül senki nem vette észre- én mégis majdnem eladtam, illetve még opció volt a hátsó rész teljes cseréje, vagy az autó meggyújtása (tábortűz, mozgalmi dalok, szalonna, stb.)

Ezek után talán már érthető, hogy az összepiszkolt karom kijavítására eszembe jutó lehetőségeket a gyengébb idegzetű olvasók kedvéért inkább nem jegyezném le!:)

Mindenesetre bejelentkeztünk a tetoválóhoz, kiválasztottam a mintát (szentháromság-szimbólum, lásd.lent) és elkezdődött a közel két hetes várakozás.

Itt jegyezném meg, hogy, ha újra megszületnék- ami ugye keresztényként fogalmilag kizárt, de hát mégis a példa kedvéért- akkor biztosan tetováló lennék. Két hétre van időpontja. Nesze neked gazdasági válság.

Na,mindegy.

A két hét alatt talán mondanom sem kell, hogy kb. 43271352748152638745287-szer változtattam meg a véleményemet a legyen – ne legyen ellentétpár vonatkozásában.

Aztán jött az ideológia!

Az ideológia nagyon fontos dolog. Ez akkor jön, amikor valamit, amit amúgy is szeretnénk, elkezdünk saját magunknak és gyakran másoknak (vesztükre) is megmagyarázni.

Az ideológia pedig az volt, hogy ez egy keresztény szimbólum ( a három tökéletes kör , mely a három tökéletes személy szimbóluma, közös metszete) és innentől nem leszek (vagy legalábbis nehezebben pl.:strandon kabátban) „titkos keresztény”.

Egyszer már beszéltem róla, hogy a mertón Biblia olvasással az a baj, hogy át kell adni a helyet, az autón halacskával pedig, hogy nem lehet vele gyorsan hajtani.

Be kell vallanom, hogy én egy ilyen rejtőzködő hívő vagyok.

Ha lehet, akkor a metrón valami nagyon okosat olvasok (amit egyébként könnyen lehet, hogy elő sem vennék), mondjuk valami kimondhatatlan nevű filozófust. A melóban nem jó, ha tudják, hogy keresztény vagyok, mert az sokak szemében a gyengeség jele (távol legyen!) , illetve azt is mondják, hogy gyermekmese. Na, már most ezek egyike sem túl előnyös az én szakmámban , úgyhogy legfeljebb az „igen én egyébként (úgy általában)hiszek Istenben” és a „hála a jó Istennek” formulákkal kipipáltam az evangelizációs kötelezettségeimet.

Valahogy úgy, mint a viccben:

Grün beperli Khónt, hogy az a becsületébe gázolt azzal a kijelentésével, hogy ő nem normális.

A bíróság kötelezi Khónt, hogy kérjen bocsánatot Grüntől és jelentse ki, hogy normális.

Mire Khón:

Még hogy Grün normális?! Hát már bocsánatot kérek!

Arra gondoltam, hogy ezek után kénytelen leszek- előre láthatólag számtalan esetben- bizonyságot tenni a tetoválásom miatt.

Tudom, erre azt mondod, hogy ez egy gyerekes dolog. Igen, Te ott hátul! Tudom, hogy ezt gondolod, ne is tagadd!:)

Amúgy igazad van , tényleg az, de nekem nagyon bejött!

Pénteken reggel- aznap mentem a tetoválóhoz- a metrón elővettem a megszokott könyvemet, aztán anélkül, hogy kinyitottam volna, azzal a mozdulattal vissza is tettem és előszedtem a Bibliámat (a helyemet még mindig nem adom át, de annyira olvastam, hogy nem is láttam, hogy kellene az egyáltalán valakinek)!

Azóta már legalább három „hitetlen bűnös léleknek” is bizonyságot tettem a hitemről és már nem csak olyan Khón- módra.:)

Nem azért van ilyen hívős tetkóm, mert annyira lelki vagyok, hanem azért, mert annyira nem!

Ha nem lenne a dolog annyira béna (és nem fájna olyan nagyon) lehet, hogy a homlokomra íratnám fel.:)

Még valami ide a végére.

Amikor éppen „varrták” a vállamat, akkor azt mondta a fickó, hogy sokan azért nem mernek tetováltatni, mert félnek, hogy megbánják és akkor azt kell nézniük örökre. Ezzel szemben pedig szerinte az van, hogy az egyetlen dolog itt a földön, ami biztosan velünk marad a halálunkig a tetkó. Ez elkísér minket örökre, mindig velünk van!

Hát ezért nem mindegy, hogy mit tetováltatunk magunkra!

Isten örökre velem van!

Tudjátok, hogy miért?

Mert Ő jó!:)))))

Annyira Star Wars függő, hogy már új részeket talál ki, hogy szerinte miről szólna a folytatás és annak mi lenne a címe. Ja és ezt mindet angolul (Isten gyakran a Martinon keresztül koppint az orromra).

Arról, hogy Isten miért mondta nekem, hogy „just do it” és, hogy akarja e, hogy beszéljek ezen a furcsa nyelven, egy másik bejegyzésben írnék.

Tehát Martin szerint a Star Wars következő részének a címe:

Star Wars the interspace wars!:))))))))))))))))))))))

Most ugorjunk egy másik klasszikusra, a Bibliára!

„És ezt mondá nékem: Elég néked az én kegyelmem; mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el. Nagy örömest dicsekeszem azért az én erőtelenségeimmel, hogy a Krisztus ereje lakozzék én bennem.
10. Annakokáért gyönyörködöm az erőtlenségekben, bántalmazásokban, nyomorúságokban, üldözésekben és szorongattatásokban Krisztusért; mert a mikor erőtelen vagyok, akkor vagyok erős.”(2Kor12,9-10.)

Már megint Pál.

Nem tudom, de én nagyon bírom azt a fickót!

Elképesztően őszinte, szókimondó, és ahogyan mondani szokás, mindig fején találja a szöget.

Szerintem nagyon sokszor hallottuk már ezt az igeszakaszt. Számtalan igemagyarázat áll a rendelkezésünkre arra vonatkozóan, hogy amikor elismerjük Istennek, hogy erőtlenek vagyunk és a kegyelmében bízunk- Golgota tagként ez alapJ-, akkor vagyunk hozzá a legközelebb és ilyenkor tudunk igazán megnyilvánulni az életünkben.

Hogy miről is jutott eszembe ez az igehely?

Képzeljétek, újra elővettem régi nagy kedvencem, Adrian Plass könyveit (Kegyes kétbalkezes 1-2) és még egy (nekem legalábbis) új kötetet is beszereztem, melynek címe:Káposztát a királynak.

Ebben a könyvben különböző írásaiból válogat annak alapján, hogy szerinte melyek sikerültek a legjobban.

Én azért szeretem őt annyira, mert nagyon őszinte. Felvállalja a hibáit, mer rajta nevetni és ami talán még fontosabb, mer vele nevettetni!

Nem úgy, mint az ismert regényhős, Cyrano de Bergerac:

„Mert magamat kigúnyolom, ha kell, De hogy más mondja, azt nem tűröm el! .”

Nagyon tetszik ebben a könyvében az „erő és erőtlenség” címet viselő írása.

A történet dióhéjban az, hogy felkérik rá, hogy egy konferencián tanítson arról, milyen is a jó keresztény szülő.

Mondanom sem kell, hogy amíg odaérnek többször összeveszik a család mindegyik tagja mindenkivel (eltévednek, rossza a sátor, stb.).

A jól kimunkált 12 pontból álló, „milyenek a rossz szülő tulajdonságai” hibalistával a kezében lép fel a szószékhez.

Sejtése sincs arról, hogy miként lesz hiteles abban, amit mondani fog úgy, hogy az oda vezető úton szinte minden pontban kudarcot vallott.

És akkor azt mondta neki Isten, hogy: „Mi lenne, ha megmondanád az igazságot?”.

Nem szaporítanám a szót (betűt), de a lényeg az, hogy hallgatott a csendes, szelíd hangra és ezzel az őszinteséggel hatalmas sikert aratott.

Még soha sem gondolkodtam el azon- legalábbis Adrian Plass ars poeticájával összevetve-, hogy mit mond itt Pál.

Általában csak addig jutottam el, hogy Pál elismeri Isten előtt ( Istennek), hogy ő maga erőtlen és örül annak, hogy elég neki az Úr kegyelme, ez által válik erőssé.

Amikor nagyon lelki pillanatomban voltam, akkor még azt is észrevettem, hogy Pál kimondottan tud örülni a nehézségeknek is, bár ennek a felismerésnek nem szoktam felhőtlenül örülni.

Addig viszont soha nem mentem el, hogy Pál a gyengeségét nem „csak” Isten előtt vállalja fel, hanem a korinthusi gyülekezet előtt is (ismerve a történelem további fejlődését, több millárd ember előtt).

Nem tudom, de én valahogy mindig úgy gondoltam, hogy Istennel négy szem közt (tudjátok, ott a hátsó szobában) el kell ismernem, hogy gyenge vagyok, de aztán a „nagyközönség” előtt koóóókeménynek kell mutatkoznom.

Mennyire béna hozzáállás ez!

Eszembe jut Jézus, amikor azért imádkozik – vércseppeket izzadva!-, hogy ne kelljen végigcsinálnia a dolgot (ha lehet).

Valahogy ez is feljegyzésre került, tehát hallotta valaki, esetleg beszélt róla valakinek Jézus. Egyszóval felvállalta a testé lett létezéséből fakadó átmeneti gyengeségét.

Én azt hittem, hogy mindig erősnek kell lennem- vagy legalább annak mutatnom magamat- és, hogy minden mindig tudnom kell.

Hála érte Istennek, ez nem így van!

Nyugodtan beismerhetjük a gyengeségünket, hibáinkat- még akkor is, ha szerencsétlenségünkre férfinak születtünk- és nem kell, hogy mindig mindenre tudjuk a választ!

Jéééééééééééé, nem vagyok tökéletes!(ezt le kéne írni, vagy százszor)

Olyan jó ezzel a szabadsággal élni!!

Ja és még valami. Isten ereje azért még bennem van!:)

Nem csak az egyházak az egyházakkal, hanem a hívők a hívőkkel, mindenki mindenkivel.

Én arra jutottam (fenntartva a tévedés jogát), hogy az a baj hogy a teljesen fölösleges dolgokban vitatkozunk egymással ( és én be kell, hogy ismerjem ,néha még Istennel is).

Nálam az a recept vált be, hogy az alapigazságig lecsupaszítok.

Mit értek ezalatt?

Tételezzük fel, hogy van egy nehézség az életemben -pl.:betegség (sárgacsekk-láz)- és nem tudom, hogy Isten ezt miért engedi meg.

Általában akármennyire is gondolkozom, nem jövök rá és ekkor kezdem a „lecsupaszítást”.

Isten mindenható?

Igen!

Van hatása rám és a jövőmre?

Igen!

Isten jó?

Igen!:)

Szeret engem?

Igen!

Akkor ugyan nem tudom- és ezért valószínűleg egy kicsit még aggódok is-, hogy mi lesz a következmény, de azt tudom, hogy Isten szeret és Ő jó!

Szerintem mindenkinek kell lenni egynéhány olyan gondolatnak Istenről, ami nem következik semmiből- kizárólag Isten személyiségéből- és bármilyen nehézség esetén kapaszkodhatunk belé.

Viszont, hogy a lényegre térjek, estére megérett bennem a gondolat, hogy „azt már tudom, hogy Isten jó és Ő a szeretet, de mit mond a Biblia a szeretetről?”

„A szeretet hosszútűrő, kegyes; a szeretet nem irígykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel.

Nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rójja fel a gonoszt,

Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal;

Mindent elfedez, mindent hiszen, mindent remél, mindent eltűr.

A szeretet soha el nem fogy…”(1Kor13,4-8)

Tehát:

-         Hosszútűrő,

-         Kegyes,

-         nem irígykedik,

-         nem kérkedik,

-         nem fuvalkodik fel,

-         nem cselekszik éktelenül,

-         nem keresi a maga hasznát,

-         nem gerjed haragra

-         nem rójja fel a gonoszt,

-         nem örül a hamisságnak, de együtt örül a z igazsággal,

-         mindent elfedez,

-         mindent hisz,

-         mindent remél,

-         mindent eltűr,

-         soha el nem fogy.

Szerintem Te, kedves olvasó bizonyára most először találkozol ezzel az igehellyel.:)

Én a magam részéről el kell, hogy mondjam, hogy Pál fenti szavaira mindig úgy tekintettem, hogy, ha bennem szeretet van, akkor a leírtak az én szükséges tulajdonságaim. Tudjátok, ha ezek hiányoznak, vagy ezek közül egy-kettő hiányzik, akkor nincs bennem, vagy nem teljes a szeretet bennem.

Ez persze nagy vonalakban persze így is van, de miért nem nézzük ezt úgy , mint Isten jellemének pontos leírását?

Nem hiszem el, hogy Isten tőlem azt várja el, hogy pl.: kegyes legyek, de Ő nem az.

Lehet, hogy teológiailag nehezen érthető, hogy „Isten nem rójja fel a gonoszt”, de szerintem –pl.: a megtérést , esetleg a mindennapos bűnbánatot figyelembe véve- ez is helytálló.

Nekem mindenesetre jó és megnyugtató ezekre a sorokra ezzel a tudattal nézni!!!!

Akinek a címről nem jutott volna, hogy miről koppintottam:

Mert ilyen a, ilyen a boksz!:)

A fő szabály a boxban- hogy jobb adni, mint kapni- talán szeretetre is igaz.:)

Tegnap elég nehéz napom volt, úgyhogy elmaradt a bejegyzés. Megpróbálom ma bepótolni.

Lévén, hogy nem olyan friss a dolog, ezért amennyire előre látom, egy rövid bejegyzés lesz a mostani.

Úgy alakult az életem, hogy egy kicsit „kellemetlen” dolgokon kell keresztülmennem.

Elhatároztam, hogy ne próbálom meg megúszni a dolgot, de ott még nem tartok sajnos, hogy a nehézségek minden percét „kiélvezzem”.

Mindezek alapján – és mert nagyon lelki vagyok- arra jutottam, hogy azért fogok imádkozni, hogy az egyébként is kellemetlen percek ne tűnjenek óráknak.

Eszembe jutott az alábbi ige:

„Mert akkor nagy nyomorúság lesz, a milyen nem volt a világ kezdete óta mind ez ideig, és nem is lesz soha.

És ha azok a napok meg nem rövidíttetnének, egyetlen ember sem menekülhetne meg; de a választottakért megrövidíttetnek majd azok a napok.”(Mt24,21-22)

Ezt az igét és sokáig nem értettem ( tudom, hogy ez már nem az első eset és már-már én is azt gondolom, hogy na a baj velem)J.

Ez ugye az az időszak, amikor a nagy nyomorúság idején- hitünk szerint ezt megelőzi az elragadtatás és mi már nem leszünk itt- még van lehetőség a Földön maradt embereknek a megérésre.

„A választottakért megrövidíttetnek majd azok a napok.”

Nekem ez kicsit igazságtalannak tűnt.

Ha megrövidíttetnek a napok, akkor az embereknek nem lesz idejük megtérni, így a választottak még sem lesznek választottak (arról már nem is beszélve, hogy számos tanításban hallottam Jézus visszajövetelének elhúzódásának okaként, hogy legyen idő még többeknek megtérni).

Akkor ez most hogyan is van?

Na, azt pontosan nem tudom, de van egy válaszom.

Előre bocsátanám, hogy szerintem Isten jó!:)

Ha ebből indulunk ki, akkor nem lehet ez a dolog igazságtalan.

Itt tehát nem arról van szó, hogy az a rettenetes időszak azért fog lerövidülni, hogy az addig megtérteken kívül más már ne térhessen meg, hanem arról, hogy akik megtértek, azok megmaradjanak.

Hú, az egy elég durva időszak lesz!

Nagyon hálás vagyok ért Istennek, hogy akkor már én – és a családom!!!- már nem leszek itt és azért is hálás vagyok, hogy az akkor itt élő testvéreimre is már előre gondja van!

Az már csak hab a tortán, hogy az milyen jó volt, hogy a tegnapi napom kínos percei „megrövidíttettek”, ha nem így lett volna….

David Hasselhoff (Knight Rider) bemegy egy szállodába és oda lép a recepcióhoz.

Recepciós: Kit keres?

David Hasselhoff (belebeszélve az órájába): K.I.T.T.! Kerestél?

Hahahahaha….:)

A Bibliában is van egy rész (erről jutott a vicc az eszembe), ahol Jézus felteszi a kérdést: Kit kerestek?

Nekem ez a rész az egyik kedvencem, ahogyan drága pásztorom mondaná, a mennyben biztosan ki fogom kölcsönözni DVD-n a jelenetet.

Nézzük meg, hogy miről is beszélek:

„Jézus azért tudván mindazt, a mi reá következendő vala, előre méne, és monda azoknak: Kit kerestek?
5. Felelének néki: A názáreti Jézust. Monda nékik Jézus: Én vagyok. Ott állt pedig ő velök Júdás is, a ki elárulta őt.
6. Mikor azért azt mondá nékik, hogy: Én vagyok; hátra vonulának és földre esének.
7. Ismét megkérdezé azért őket: Kit kerestek? És azok mondának: A názáreti Jézust.
8. Felele Jézus: Mondtam néktek, hogy én vagyok az. Azért, ha engem kerestek, ezeket bocsássátok el;
9. Hogy beteljesüljön a beszéd, a melyet mondott: Azok közül, a kiket nékem adtál, senkit sem vesztettem el.”(Jn.18,4-9)

Ez ugye akkor van, amikor Jézust elfogják, miután Júdás elárulta.

Sokáig ezt valami sci-fi jelenetként képzeltem el, ahol valami titkos erő – delejes lézeres izé, vagy mittudoménmi- jön ki Jézus szájából és ettől a titkos erőtől esnek el a katonák.

Én relatíve fiatalon (kb.23 évesen) tértem meg és egyesek szerint még mindig meglehetősen gyerekes vagyok, hát még akkor!:)

Amikor először olvastam erről a hátraesős technikáról, akkor én ilyen szuperképességet akartam magamnak.

Valahogy úgy képzeltem el, hogy ez nagyon menő (cool- ezt ma tanultam)J, lenne egy ilyen a lakótelepen.

Milyen könnyen lehetne így evangelizálni!

Csak megszólalnék, hogy „Itt vagyok!” és mindenki hanyatt esne.(Valószínűleg vagy feltartott kézzel „önszántukból” térnének meg, vagy nem kérdeznék meg többet, hogy hol vagyok)J

Aztán szépen, lassan megkomolyodtam. Érett, sokat látott keresztény lettem, aki már nem hisz ilyen izékben. Először csak abban nem , hogy valaha ez vele is megtörténhet, aztán szépen lassan már abban sem, hogy ez Jézussal így történt meg.

Tudjátok, jönnek a magyarázatok:

-         lejtős volt a kert és legurultak,

-         a sötétben valamelyik katona megbotlott és fellökte a többit,

-         az egyik menekülő/támadó tanítvány lökte fel őket,

-         stb.

Én meg AKAROM hinni, hogy ez igen is így történt!

Akkor pedig szeretném tudni, hogy hogyan lehetett ez!

Persze tudom, hogy Jézus isten és, mint ilyen azt csinál, amit akar és már azt is tudom, hogy én meg nem vagyok az, de mégis.

Jézus testben jött el és emberré lett.

Ezt azért (is) csinálta, hogy példát mutasson nekünk! Sőt valahol még azt is olvastam, hogy:

„Mert bizony mondom néktek: Ha akkora hitetek volna, mint a mustármag, azt mondanátok ennek a hegynek: Menj innen amoda, és elmenne; és semmi sem volna lehetetlen néktek.”(Mt17,20)

Tehát, „neked sem lehetetlen”…J

Na, mindegy most nem is erről szeretnék beszélni, térjünk vissza arra a bizonyos hátraeséses dologhoz.

A fent körülírt jelenetet megelőzően olvashatjuk az a klasszikust, amikor Jézus az Atyához beszél.

„És monda: Abba, Atyám! Minden lehetséges néked. Vidd el tőlem ezt a poharat; mindazáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied.”(Mk14,36)

Ez nekem nagyon tetszik!

Jézus –szerintem- itt erősen vívódik. Más evangéliumban (János) olvashatjuk, amint hosszasan könyörög a tanítványokért (és azokért, akiket az atya néki adott) és vázolja fel az elkerülhetetlent.

Valahogy olyan ez nekem- és lehet, hogy ez teológiaialag nem coolJ- mintha a testben lévő, emberré lett Isten „ félne” (talán nem ez a legjobb szó) a következményektől, sőt a háta közepére nem kívánja, de az isteni szent lelke hoz egy döntést, hogy végigcsinálja!

Szilárd elhatározással hoz egy döntést az Atya akarata mellett.

Két lábbal, masszívan áll a kőszikla statikáján is túlmutatóan megbízható Istenen!

Kőszikla, kőszikla….

Én ezt hallottam már valahol….

Tudom már! Hát Jézus a Kőszikla!:)

Jézus hozott egy döntést és ezzel a magabiztossággal szól a katonáknak, hogy: „Én vagyok az!”

Milyen hatalmas, megingathatatlan erő lehetett ezekben a szavakban!

Hozott egy döntést, hogy végigcsinálja és ebben a katonák (sőt Péter túlkapása sem) állíthatta meg!

Mennyivel szilárdabb alapon állt Jézus , mint a katonák!

A katonák lába alatti talaj- a hazugság, az árulás, az Isten nélküliség- nem volt alkalmas arra, hogy építkezzenek rá , sőt arra sem, hogy megálljanak rajta.

Ahogyan mondani szoktuk „kicsúszott a lábuk alól a talaj”.

Így a vége felé nézzük meg, hogy megkaphatom-e én ezt a „szupererőt”?

Szerintem igen!

Sőt már meg is kaptam!

Enyém a lehetőség, hogy Krisztus mellett dönthessek!

Persze nem könnyű – ahogyan Urunknak sem volt az- a nehézségek ellenére meghozni a döntést, hogy végigcsináljuk az Atya akaratát, de megéri.

Két lábbal a Kősziklán állva, Isten akaratában járva, kimondva az igazságot, hiszem, hogy ennek ereje van.

Azt nem tudom, hogy holnap már hanyatt fognak esni, vagy sem az emberek, ha Isten igazságát fogom szólni, de azért jó lenne…

Ja, az elején lévő viccért még egyszer bocsi!:)

Ilyenkor mennyire más kimenni az utcára. Mások az illatok , a színek a fények, vagyis tök jó minden (illetve majdnem minden ,de a negatívumokat nem írunk ide,héjjj!:)

Szóval reggel együtt mentem a családdal dolgozni, mert szükségem volt napközben a kocsira.

A munkám miatt át kellett mennem Budára. Dolgom végeztével valahogyan úgy kanyarítottam az útvonalat a munkahelyem felé, hogy megálltam a nagyszüleim régi lakásánál.

A Villányi úton laktak (ez a Gellért-hegy oldalában/aljában van).

Maga a lakás, egy a Horthy időkben épült tiszti „lakótelepen” volt. Igazi polgári környezet! Amikor azt írom, hogy lakótelep, akkor véletlenül sem a Havannára gondolok!

Nyolc db. háromszintes épület (emeletenként 2-2 lakással), mindez körbekerítve, tele dombokkal, fákkal, füves részekkel. A telep mértani közepén egy homokozó van, mellette hűvös árnyékot adó ringló- és diófa állt és körülötte a klasszikus formájú piros színű padok.

Gyakran megyek el arra kocsival és olyankor egy kicsit mindig „időutazok”, de ma úgy döntöttem, hogy leparkolok és bemegyek gyalogosan, egy kicsit körbenézni.

Nagyon érdekes érzés volt!

Bementem „középre”, leültem az egyik padra, kiflit majszoltam kefírrel és csak nézelődtem.

Egy sor dolog jutott eszembe a gyerekkoromról.

Emlékszem arra, amikor a ringlófán fa-fogóztunk. Igen, jól értitek, egy hatalmas fán ugráltunk egymás elől, máig nem értem, hogy nem estünk le soha (természetesen a Martint kizárólag bukósisakban és páncélban engedném föl, bár ez valószínűleg nem túl praktikus viselet fogócskánál).

Aztán eszembe jutottak az indiános játékok, a bújócskák, a fogózások, a közös dinnyeevése. Kicsit szégyenkezve, de megmosolyogva emlékeztem vissza, ahogyan borsot törtünk a telep önjelölt kertészeinek – Szűcs bácsi/néni-az orra alá. Mindig ugrattuk őket, de aztán egyszer a kisöreg a békülés jeleként egy rekkenő nyári napon a homokozóból medencét csinált nekünk (akkor még nem volt ilyen aktív az ÁNTSZ).

Ahogyan ott ültem, olyan volt, mintha semmi nem változott volna. Talán egy kicsit kisebbek lettek a dolgok (vagy én lettem nagyobb)J.

Ahogy ott ültem, ránéztem az órámra, hogy mennyit időzhetek még itt, hiszen ma még elég sok dolgom van.

Eszembe jutott, hogy akkoriban nem is volt órám. Milyen sokat üldögéltem ott egyik, vagy másik kis barátomra várva. Soha nem siettem sehova, időmilliomos voltam.

Nem kellett semmiért idegeskednem, igazából gondtalan volt az életem (bár akkor azt hittem, hogy a nyári szünet indokolatlanul rövid és a felnőtteknek akkor is sokkal jobb, mint a gyerekeknek, mert nekik soha senki nem mondja meg, hogy mit csináljanak).

De jó volt ilyen gondtalanul kicsit együgyűen élni!

A telep mellett áll egy Baptista templom, ami már gyerekkoromban is ott volt.

Eszembe jutott, hogy azt sem tudtam, hogy mi az a baptista gyerekkoromban. Sőt Istent sem ismertem. Ez azért szomorú.

És ekkor ugrott be , amit reggel olvastam:

„Tökéljétek el azért a ti szívetekben, hogy nem gondoskodtok előre, hogy mit feleljetek védelmetekre: Mert én adok néktek szájat és bölcseséget, melynek ellene nem szólhatnak, sem ellene nem állhatnak mind azok, a kik magokat ellenetekbe vetik. ”Lk21,14-15.

Ez annyira tetszett, hogy megnéztem az UFO-ban is (általában ezt akkor szoktam csinálni, amikor olyat olvasok, ami nem teszik és bízom , hogy létezik „hitelesebb” fordítás is).

„Határozzátok el szívetekben, hogy nem gondoltok előre a védekezésre, mert én adok nektek szájat és bölcsességet, amelynek nem tud ellenállni, vagy ellene mondani egyetlen ellenfeletek sem.”

Erről akkor beszél Jézus, amikor leírja a tanítványoknak a végidőket. Aki nem olvasta volna, annak elég annyit tudni, hogy az nem lesz egy „habos torta”.

Ennek a részleteibe nem mennék bele, hanem arra koncentrálnék, hogy mi is tetszett nekem ezen ennyire.

Ezek szerint, a közelgő- esetleg előre nem is látható- nehézségektől félünk. Sőt tovább megyek, , ahogy mondani szokták, „azon jár az agyunk”.

Sőt-sőt, Jézus ezt előre tudja!

Sőt-sőt-sőt ,még a megoldás is megvan!

Ha az elménkkel nem tudunk mit kezdeni, úgy a szívünkben kell a változást elkezdeni.

Milyen érdekes, hogy a „tökéljétek el” és a „határozzátok el” kifejezéseket olvashatjuk itt. Ezek szerint ez egy döntés.

Azt jelenti, hogy szívemben eldöntöm, hogy annak ellenére, hogy „mindent jobban tudok” és „senki se mondja meg, hogy mit csináljak”, én inkább hiszek Istenben!

Jé, ezek szerint megint lehetek gyerek!

Csak bíznom és hinnem kell abban, hogy Isten az igazi jó apukám, aki gondoskodik rólam!

Újra fa-fogózhatok az „élet fáján” és talán megint időmilliomos lehetek!:)

Olyan jó újra gyereknek lenni, olyan jó Isten gyermekének lenni!!!:)

Na, ma mit olvastam?

Ahogyan mondani szoktuk, kicsit fennkölten, ma a „Lukácsban voltam”. Kevésbé lelki olvasók azt gondolhatnók, hogy a Lukács fürdőben jártam hajnal virágok idején, de nem.

Pontosan a Lukács Ev.8-9 fejezeteit olvastam.

Tudjátok, ez az a rész, ahol Jézus meggyógyítja a vérfolyásos asszonyt („Mint az asszony az Ő ruhája szegélyét, megragadjuk az Úr jelenlétét,. Mint a vak koldus az út szélén, kiáltunk, s futunk az Úr elé”. …, húúú, de szeretem ezt a számot) és a Jairus (bárki is legyen az) lányát.

Na, ez idáig még rendben is volna, de én nem álltam meg itt. Ahogy mondani szokták: ha egyszer egy üzlet beindul..:)

Eljutottam ahhoz a részhez, amikor Jézus kiküldi a 12 tanítványt ( nem tudom megállni, hogy ha igazán egyedi látásmóddal szeretnétek megvizsgálni ezt az eseményt, akkor olvassátok el Adrian Plass Kegyes kétbalkezesét).

Egy sor dolgot elmond nekik az Úr arról, hogy miként viselkedjenek a vendéglátóikkal, a sarújukkal, kenyérrel, pénzzel, két ruhával, stb., de egy dolog mindjárt az elején megragadott:

„Minekutána pedig összehívta Jézus az ő tizenkét tanítványát, ada nékik erőt és hatalmat minden ördögök ellen, és betegségek gyógyítására. És elküldé őket, hogy prédikálják az Isten országát, és betegeket gyógyítsanak. ”(Luk9:1-2)

Az első, amit tesz Jézus, hogy hatalmat ad nekik az ördögök ellen és a betegségek gyógyítására.

Egy sor tanulság levonható ebből, de hogy csak néhányat említsek:

-         nem küld el minket a szolgálatba felkészületlenül,

-         nem test ellen van nekünk tusakodásunk,

-         létezik a láthatatlan szellemi világ, amelynek befolyása van ránk (bár ez lehet, hogy ugyanaz, mint az előző)

-         nagy volt a bűn és így a szükség is a szolgálók iránt,

-         ne nevezzük magunkat orvosnak, mert Isten a gyógyító,

-         ha meggyógyulnak/megszabadulnak, akkor könnyebben elfogadják, hogy Isten küldte őket,

-         stb.

Ez mind igaz is, de ma nekem az szólt a leginkább, hogy valamiért ez fontos (és vélhetőleg ma is az) volt az én Uramnak.

Miért ez az első, amit tesz Jézus? Miért pont egy ilyen gyógyítós fejezet (lásd fentebb) után jön ez a rész?

Én arra jutottam (és a további megfejtéseket a szerkesztősébe várom), hogy a felsoroltak mindegyike egy kicsit olyan “hátsó szándékos”.

Szerintem Jézus akarta, hogy az emberek halljanak az igazságról, de emellett nagyon fontos volt a számára az is, hogy egészségesek és szabadok legyenek.

Nem mondta, hogy csak azokat gyógyítsátok meg , akik meghallgatnak (esetleg megtérnek), hanem mindennemű korlátozás és feltétel nélkül mindenkit.

Annyira jó arra gondolni, hogy olyan Isten olyan jó (némelyek kedvéért: Jézus olyan jó):), hogy Neki az is fontos, hogy az Evangélium meghallgatása mellett meggyógyuljunk és megszabaduljunk.

Ő tudja, hogy betegek és rabok vagyunk, de segíteni akar rajtunk.

Elküldi a tanítványokat, hogy segítsenek a testi és a lelki szükségleteken is.

Nem tudom, valami ilyesmit szeretnék én is.

Sokszor csak tolom a „frankót”, de azzal nem foglakozom, hogy beteg, vagy nehézségei vannak.

Jézus egymás mellett említi az Isten országának prédikálását és a gyógyítást.

Úgyhogy ma azért imádkozom, hogy legyen szemünk a szükségekre- ahogyan a mi Istenünknek is van- és merjünk és akarjunk gyógyítást és szabadulást vinni az emberek életébe!

Azt hiszem, hogy valami ilyesmi lehet az, amikor Krisztist mutatjuk be.

Mit is kell a végére, mit is…?

Ja, igen, megvan!

Ámen!:)